Személyes vélemény
A Heidelbergi Káté 80. kérdés-felelete körül kialakult vita eddigi tanulságai
Újra olyan időket élünk, amikor egyházunk egyes vezetői megpróbálják egyházunkat fokozatosan, de szívós munkával elidegeníteni bibliai és hitvallási meghatározottságú identitásától. Eközben lassan, kitartóan új identitással akarják megajándékozni: egy olyan identitással, melynek csak formálisan, de még formálisan se nagyon van köze a régihez! Ez az új identitás - ami a régit finoman leváltani hívatott - a liberális korszellem által meghatározott posztmodern identitás! Az identitásváltási folyamatot „reformációnak”, „egyházreformnak” nevezik. Ennek során egyházunkat egy a Bibliától és az egyházunktól idegen ideológia szolgálatába akarják állítani, ami az európai protestáns egyházaknál - szinte kivétel nélkül - megfigyelhető. Ebben a velejéig - teológiájában és erkölcseiben - megromlott államegyházi európai protestantizmusban már nem kívánatos a bibliai reformátori hit és élet!
Ennek jegyében értjük helyesen azt, hogy miközben hamarosan kiadásra kerül a Heidelbergi Káté újrafordított szövege, a Generális Konvent Elnöksége máris egy olyan bizottságot hoz létre, ami „egy, a katechézisben használatos Református Káté előkészítésére kap felhatalmazást.” Nos, ez az új káté lenne majdan a „korszerű” református hitvallás, aminek hívatása az lehet, hogy az újra kiadott „régit” muzeális darabbá változtassa és háttérbe szorítsa - ha és amennyiben, a Zsinatunk ill. Generális Konventünk majdan - gyanútlanul - elfogadja, ha ugyan elfogadja.
Ennek az átfogó próbálkozásnak jegyében értékelhető az, hogy példának okáért, egyre többször állítják elénk példaként az európai „egyházreformokat”, a jövőkép bizottság felállítását, a liturgiai reform javaslatokat, vagy a Heidelbergi Káté 80. kérdés-felelete körül gerjesztett herce-hurcát... A vita lezárulófélben lévőnek látszik. Csakhogy időközben leleplezte egyházunk általános állapotát. Felszínre kerültek olyan megnyilvánulások, melyek nyilvánvalóvá tették hol is tartunk. Miközben - hála Istennek - voltak még olyan megszólalások, melyekből eredeti, bibliai meghatározottságú identitásunk ragyogott elő, aközben a hozzászólásokból kiszűrt alábbi 10 érv - melyeket egyházunk vezetői, lelkészek, presbiterek, újságírók, egyháztagok tettek - elszomorító következtetésekre adnak okot. Ez utóbbi érveken gondolkodtam el és ezeket teszem itt röviden vizsgálat tárgyává. Talán - utólagosan is - tanulságos lehet sokunk számára. Reménységem, hogy válaszaimmal talán segítek azoknak, akik a jövőben még gyermeki hittel ragaszkodnak azok hitéhez - azaz: bibliai-teológiai meggyőződéseihez - akik hirdették nekünk Isten Igéjét! S talán másoknak is felnyitja a szemét, hogy majd adandó alkalommal ne alkudjanak meg a korszellemmel - az Írás rovására - hanem bátran kötelezzék el magukat a Szentírás hite; illetve lelkészi, konfirmációi, esetleg presbiteri fogadalmaik mellett!
Ez az elutasító válasz négyszáz évvel ezelőtt fogalmazódott, amely mind nyelvileg, mind tartalmilag ebben a formában nem áll meg.
Ezzel a megjegyzéssel látta el a Német Református Szövetség a Heidelbergi Káté kiadásában a 80. kérdés-feleletet. A Reformátusok Lapjában közölt idézetből úgy „jön le”, hogy az illető szövetség sem gondolta fontosnak bibliai érvekkel igazolni állítását. (Lehet, hogy megtették, de ez a hivatalos lapunkból nem derül ki.) Ha nem tették meg, akkor egy megdöbbentően pökhendi és arrogáns mondattal állunk szemben, olyan nyugati protestánsok részéről, akik arra érzik magukat feljogosítva, hogy „kinyilvánítsanak” dolgokat, mint valami „szent református tanítóhivatal”. Illő lett volna érvekkel alátámasztani állításukat!
Véleményem szerint a szóban forgó német szövetség megjegyzése ihlette azt a megjegyzést is, ami elhangzott - ugyancsak igei és teológiai alátámasztás nélkül - a mi zsinati vitánkban, miszerint a Heidelbergi Káté 80. kérdése-felelete, manapság már „irreleváns”. Kérdem: kinek irreleváns? (Nekem nem az, és a világon még sok millió református hívőnek nem!) Irreleváns volna egy bibliai alapokon nyugvó kijelentés? (Meggyőződésem, hogy semmi nem relevánsabb, mint egy bibliai alapon nyugvó józan kijelentés!) Ha a Heidelbergi Kátéban ez a részlet már irreleváns, akkor abban mi az, ami még időszerűtlen? Talán a törvény vagy az evangélium?
S egyáltalán: mitől lett hirtelen irreleváns a Káténk 80. kérdés-felelete? Mi az, ami miatt manapság már nem áll meg, se nyelvileg, se tartalmilag a Káté állítása? Hiszen sem a római-katolikus dogmatika, sem a Biblia úrvacsorára vonatkozó megjegyzései nem változtak meg! A két szertartás még mindig nem egyenlő, nem is hasonló, hanem két különböző szertartás - ahogy a reformátorok mondták. Akkor ugyan mi indokolja, hogy némelyek szerint a Heidelbergi Káté állításai ma már nem aktuálisak? Mi indokolja az idézett kérdés-felelet időszerűtlenné válását? Nos, a posztmodern korszellem, „az idők szava”! Tudjuk, hogy olyan világban élünk, aminek egy bizonyos része abban hisz, hogy végső igazság nincs - vagy ha van is, megismerhetetlen. Így minden igazság csak emberi és relatív. Mindegy hát, hogy ki, kinek és mit hisz, minden hittétel és hit egyenlő értékű. A relatív igazság képviselői ezért követelik a humanista tolerancia megvalósítását, amit egyházi berkekben megpróbálnak egybemosni a bibliai szeretettel. Sajnos sok református egyházi ember van, aki a hitigazságok tekintetében mára teljesen a relativista korszellemhez igazodott. Bármikor kész elfogadni, hogy pl. a sokféle keresztyén felekezet teológiai tanításai és kegyességi gyakorlatai teljesen egyenértékűek, egyik se igazabb a másiknál. Készséggel relativizálják Jézus Krisztus evangéliumát is, melyet a reformáció fedezett fel újra, és állított a középpontba - így ma már nem csak az evangélium Isten üdvözítő üzenete, mert mindenki a maga hite szerint fog üdvözülni! Az, hogy mi ezt hisszük, az a magánügyünk és nem mondhatjuk hogy más tanítások tévelygők, hazugságok! Relativizálják Isten erkölcsi törvényeit is: mi ezekhez tartjuk magunkat, de még véletlenül se mondjuk ki, hogy ezek mindenkire kötelező érvénnyel bírnak és mindenki felelni fog azért Isten előtt, hogy ezt követte vagy nem! A már említett németországi protestantizmus az utóbbi évtizedekben a legszélsőségesebb bűnöket is képes - tartományi zsinati szinten - igazolni a Bibliára hivatkozva! Ezek az emberek rettegnek attól, hogy valaki azzal vádolja meg őket, hogy az „igazság letéteményesének” tartják magukat vagy hogy „fundamentalista szélsőségesek”! ők már csak szubjektív hitigazságokban hisznek, és ezzel teszik viszonylagos igazsággá a bibliai kijelentés abszolút igazságát. Beszédük-igehirdetésük a „politikai korrektség” jegyében, de nem a bibliai igazság jegyében áll.
Érdemes itt felidézni, hogy a korábbi évtizedekben ugyancsak sok egyházi ember hódolt be a kommunista ideológia előtt. Hozzáfogtak a Bibliát a kommunista ideológia fényében értelmezni, „megkeresztelni” a vörös ideológiát és megpróbálták egyházunkat is új idők új szelei szolgálatába állítani! Annak idején behódoltak a korszellemnek, felismerve az „idők szavát”: Ma is ugyanez történik. Egyházunk élén olyanok állnak - tisztelet a kivételeknek - akik ma ugyanazt csinálják, mint amit elődeik! Azok a kommunista eszmének, ezek a posztmodern eszmének „dőltek be”. Ahogy azokat fel lehetett ismerni tanításukról, ezeket is fel lehet ismerni „politikailag korrekt” beszédjükről: hiszen arról ismerhetők fel, hogy relativizálják a Bibliát, nem érvelnek a Bibliával, nem tartják lényegesnek a bibliai igazság megismertetését, védelmezését és hitét, és egybemossák az igazságot a hazugsággal, a „szeretet” nevében ködösítenek! Régebben vörösre festették, manapság irrelevánssá minősítik a bibliai-teológiai kijelentéseket! S ahogy a régiek, úgy ezen új generációsok is rendelkeznek ellenségképpel! Míg elődeiknek a régi rendszer hívei voltak az ellenségek, emezeknek a Bibliához ragaszkodó „fundamentalisták” a vörös posztó. Ahogy azok, úgy emezek is hű és készséges kiszolgálói a korszellemnek. Ahogy azok, úgy ezek is rombolói az egyházunknak! S ahogy azok nem tanultak elődeik hibáiból, úgy a maiak se tanulnak elődeik bűneiből. Valamint ahogy a régiek gyávák voltak a bibliai igazsághoz ragaszkodni, úgy a maiak is gyáva emberek, akik ugyanazzal próbálják igazolni ténykedésüket: mi csak „korszerűek vagyunk”, „misszionálunk”, „az egyház érdekeit, túlélését akarjuk biztosítani”! Miközben azzal áltatják magukat, hogy korszerűek, valójában korszellem-szerűek és nem igeszerűek! Sajnos szomorú tény, hogy ez az elvtelen kiszolgáló „egyházi embertípus” mindig volt, van és lesz: ha a vörös csillag ragyog az égen, akkor ahhoz, ha a posztmodern ideológia csillagjegye, akkor ahhoz alkalmazkodik, és ahhoz idomítja a bibliai igazságot - s közben az egyház érdekeiről papol! A mártírium - az igaz egyház mindenkori ismérve - teljesen idegen ettől a rétegtől! Nos, ők a bibliai igazságok mindenkori elvtelen elárulói, akik nem naprakészségüket, nem egyházszeretetüket, nem missziói tüzüket, hanem gyávaságukat, hitetlenségüket, anyagiasságukat, világiasságukat demonstrálják. Hadd legyek biztos abban, hogy ahogy a kommunizmus kiszolgálói megszégyenültek, mert Isten ítélete érte utol őket, úgy fognak a posztmodernizmus egyházi kiszolgálói is megszégyenülni Isten ítélete miatt - hacsak időben meg nem térnek az Úrhoz, kesergéssel és könnyekkel! Az Úr legyen hozzájuk irgalmas!
Ez az egyetlen politikai felelet a Kátéban - amelyet csak a második kiadásba foglaltak bele a választófejedelem kérésére.
Tényleg a tridenti (trienti) zsinatnak a reformáció tanításait követőkre kimondott 130 átka (Reformátusok Lapja) „ihlette” a korabeli protestáns politikát, hogy ezt a megfogalmazást a Kátéba beletétessék a reformátorokkal!? Nos, valójában teljesen mindegy, hogy ez a kérdés-felelet milyen okból került bele a Kátéba! Ami igazán lényeges, hogy ami bekerült, az igeszerű vagy nem! Ezt ne tévesszük egy pillanatra sem szem elől! Egy hitvallással kapcsolatban mégiscsak ez a legfőbb kérdés: ami megíratott és bekerült a Kátéba, az vajon igeszerű vagy nem!? Ha az, akkor minden további kérdés és vita - hogy akkor ki és miért, és hogyan és mikor - másodrangú! A Káténk vonatkozó állítása pedig továbbra is igeszerű - legalábbis senki nem mutatta ki, hogy nem az! Így, igei nyomásra került bele a Kátéba egy igeszerű tétel! Hol van itt a probléma - kérdem csodálkozva? A hozzászólásokat olvasgatva rájöttem, hogy sokaknak el kellene gondolkodni újra a református úrvacsora-tan igei megalapozottságán (mellékesen nem ártana utána nézni a hivatalos római-katolikus mise felfogásnak sem!), hogy meglássuk e tanításunk mély biblikusságát és felfogjuk ennek a szertartásunknak mai jelentőségét, valamint megbecsüljük és védelmezzük azt - nem magunkért, hanem az Úrért, vagyis azért, mert igeszerű! Sajnos ott tartunk, hogy hivatalos egyházi lapunkban (!) egy református lelkipásztor (!) a Heidelbergi Káté 80. kérdés-feleletéről „morfondírozgatva” elképesztő téveszméket közölhet le az úrvacsoráról - elárulva azt, hogy halvány fogalma sincs a bibliai és református úrvacsora mibenlétéről, funkciójáról! Hát bizony ideje volna felfedezni azt, amiről a Heidelbergi Káté, amiről a II. Helvét Hitvallás beszél a sákramentumok kapcsán! Mivel pedig ezek tanítása igeszerű, ezért nem szabad veszni hagyni, s nem szabad engedni, hogy a relativizmus idején egy igazsággá tétessen a sok igazság közt, s nem szabad úgy beállítani, mintha teljesen mindegy is lenne, hogy valaki úrvacsorázik, vagy épp áldoz. A római-katolikus papok nagyon jól tudják, hogy ez nem mindegy! Csak mi is legyünk tisztában azzal, hogy áldozni és úrvacsorázni két dolog, nem egy és ugyanaz! Ezen az égvilágon semmit nem változtat az, hogy a jószándékú, ámde hite felől teljesen tudatlan „katolikus” vagy „református” ember nem így hiszi. Vannak az életben dolgok, amiken semmit nem változtat az, hogy én, vagy bárki szubjektíve mit hisz felőle. Pl. hihetem az arzénra, hogy porcukor, de ettől az nem lesz azzá, és míg az egyik megöl, a másiktól nem lesz bajom. Ezen dolgok közé tartozik a mise és úrvacsora teljes és alapvető különbözősége is. Az előbbinek nincs bibliai alapja, az utóbbinak van.
Ugyanakkor annak a 17 főnek, akik anno úgy szavaztak, ahogy, talán el kellene gondolkodnia azon - miközben a reformátorokra nehezedő politikai nyomást emlegetik - ők ugyan manapság miféle nyomásnak engedve akarták zárójelbe tenni s lábjegyzetelni a szóban forgó hitvallási szöveget!? Csak nem azért, mert rájuk nehezedik a posztmodern liberalizmus, a relativista korszellem „nyomása”? Csak nem azért, mert anyagi érdekeik ezt kívánják? Csak nem azért, mert nekünk reflexszerűen mindegy, hogy ki van hatalmon: a lényeg, hogy igyekezzünk az embernek tetszeni? Hát ne azon problémázzanak tisztelt lelkész és presbiter urak, hogy vajon kinek a nyomására kerülhetett be a Kátéba ez a néhány mondat! Azon tessék inkább problémázni - a tükörbe nézve otthon - hogy Önök kinek a „nyomása alatt” állva döntenek úgy, ahogy! Én pedig hadd problémázzak azon, hogy vajon mikor lesz végre olyan egyházkormányzatunk, amelyik egyöntetűen a Biblia „nyomásának”, azaz a Szent Lélek késztetésének kíván engedni minden hitbeli és erkölcsi kérdésben?
A reformátorok ill. pártfogóik, személyes felindulásukban tették bele a szövegbe ezt a részt. Mivel szubjektív érzelmeik játszottak közre abban, hogy ez a kérdés-felelet elkészült és nyomban bekerült a Kátéba - ez vállalhatatlan. Az indulatos választ ki kell törölni, vagy megjegyzést kell hozzá fűzni, ami magyarázza, hogy ma miért nem fogadjuk el.
Szeretném felidézni, hogy a protestáns teológusok már jóval a tridenti zsinat végzései-kánonai megszületése előtt így vélekedtek a miséről - bibliai megfontolások alapján. Mit ír Kálvin a „kis” Institúcióban (1536)? „...mert egyfelől az Istentől elrabolván az ő méltóságát, másfelől az ő jótéteményeinek bemocskolása és megfertőztetése folytán őt magát is gyalázattal illették, midőn az ő szent sákramentumából kárhozatos bálványt csináltak. Mi ellenben, hogy ugyanazon verembe ne essünk, fülünket, szemünket, szívünket, eszünket, nyelvünket egyes-egyedül Isten szent tudományára függesszük” (Kálvin J.: A keresztyén vallás alapvonalai (1536), Budapest, 1909., 211. oldal) S mit olvasunk az úrvacsoráról írt tanulmánya (1541) végén? „...az ördög tudva, hogy Urunk semmi hasznosabbat nem hagyott egyházára, mint ezt a sákramentumot, ...kezdettől fogva rajta volt, hogy tévelyekkel és babonákkal szennyezze be, hatását megrontsa és tönkretegye és ezt a vállalkozását nem szűnt meg űzni egészen addig, míg az Úr rendelését teljesen föl nem forgatá és hazug hiábavalósággá nem változtatá... fő pontonként feljegyzem azokat a tévelyeket, melyeket az ördög hozott be s amelyektől óvakodnunk kell, ha az Úr vacsoráját épségben meg akarjuk őrizni... azt találták ki, hogy az úrvacsora áldozat, amely által Istentől bűneink bocsánatát nyerhetjük. Ez olyan szentségtörés, amelyet sehogyan nem lehet tűrni. ...az a vélemény, hogy az úrvacsora áldozat, Krisztus áldozatának értékéből von le s ezért kárhoztatandó és ördögi. A második tévelygés, amelyet a sátán hintett, hogy megrontsa ezt a szent titokzatot... abban állott, hogy a megszentelés szándékával elmondott szavak után, a kenyér Krisztus testévé és a bor vérévé lényegül át. Ez a hazugság elsősorban semmi alapra nem támaszkodhatik a Szentírásban és semmi mellette tanúságot nem tesz a régi egyházból. És ami még több, semmiképpen meg nem egyeztethető és fenn nem tartható az Úr Igéjével... az átlényegülés az ördög találmánya az úrvacsora igazságának megrontására... Ma is kegyetlenül fenntartják tűzzel-vassal, hogy Jézus Krisztust a jegyek tartalmazzák és őt azokban kell keresni. Ha az ember oly jelenlétet akar felállítani, amely által Krisztus teste a jegy bensejébe záratik, ez nem csupán ábránd, hanem kárhozatos tévelygés is, mely Krisztus dicsőségével ellentétben áll és ledönti azt, amit az ő emberi természetéről kell tartanunk... ez a fonák vélemény... sok más babonát hozott létre. Mindezek közt elsősorban a testi imádást, ami tisztára bálványimádás. Mert mikor az úrvacsora kenyere előtt leborulnak és Krisztust úgy imádják, mintha abban volna, bálványt állítanak a sákramentum helyett! Nincs rendeltünk, hogy imádjuk, hanem hogy vegyük és együk a kenyeret.” Hadd tekintsek el attól, hogy további idézeteket közöljek a Debreceni-Egervölgyi Hitvallásból (1561-1562, mely Méliusz Juhász Péter, Szegedy Gergely és Ceglédi György - a kor „közismerten legtudatlanabb” teológusai - nevéhez kötődik.) Mindezek bizony a tridenti zsinat végzései előtt született megállapítások, tehát nem a tridenti zsinat végzéseire adott reakciók! Szenvedélyesek? Igen! Arról tanúskodnak, hogy ezek az emberek szerették az Igét! Az isteni igazság szeretetének szenvedélye fűtötte át őket - ami sok-sok mai embertől egészen idegen! Aki pedig szereti az Ige igazságát, az gyűlöli a hazugságot, az Ige meghamisítását, és síkra száll ellene - így volt ez a bibliai időkben, az őskeresztyénség idején, a reformáció idején! S talán mégsem a régiekben, hanem bennünk van a hiba? Felháborodás helyett inkább szálljunk magunkba és fogjunk hozzá gondolkodni arról, amit ezek az értelmes, gondolkodó hívő tanítóink a Biblia alapján mondtak az úrvacsoráról és annak tükrében a miséről!
Lejárt a „kölcsönös kiátkozások” vagy „átkozódások” kora
Eszerint, miután a római-katolikus felekezet „kiátkozta” a reformátori tanítások híveit, azután a Heidelbergi Káté szerzői - „kölcsönkenyér visszajár” alapon - „kiátkozták” az őket kiátkozókat - ez a „kölcsönös kiátkozás”. Nos, az igaz - ezt ne feledjük egy pillanatra sem, akár színészek, akár orvosprofesszorok, püspökök, vagy szerzetesek vagyunk - hogy a tridenti zsinat végzései ma is érvényes kiközösítéssel sújtják azokat, akik nem vallják a zsinat által megfogalmazott igeellenes tanokat. Ez a „kiátkozás” egyet jelent az Isten Egyházából s így az üdvösségből való kizárással. Ez azonban csakis a római-katolikus felekezet lehetősége. ők ugyanis egyedül magukat tartják Isten Egyházának. Újabban a II. vatikáni zsinat is kimondta, hogy „a katolikus egyház Krisztus egyetlen egyháza” (Lumen Gentium, 1964) Ezt erősítették meg 2000-ben: azok az egyházak, „amelyek nem őrizték meg az Eucharisztia eredeti valóságát, nem egyházak.” (Dominus Iesus) Így a mi református egyházunk - Rómából nézve - nem is egyház! ők tehát kiátkozták a bibliai-reformátori hit képviselőit az egyedül üdvözítő római felekezetből. Ámde kérdem: mit tettek a Heidelbergi Káté szerzői? Talán ugyanazt, amit a római-katolikus felekezet zsinatának papjai? Nos nem! ők pontos exegézisen nyugvó igemagyarázataik alapján azt mondták ki, hogy akik a mulandó anyagba zárt Jézust imádják, azok megszegik a második parancsolatot, bálványt imádnak, s mint minden bűnnek, ennek is következménye a kárhozat! Ez nem volt és nem lesz Istennek tetsző istentisztelet - ahogy az aranyborjú imádásának története igazolja! (Az aranyborjút az Úr megtestesítőjeként imádták és nem valami egyiptomi istenségként!) Vajon egyenlőségjel tehető a római-katolikusok ténykedése közé, akik a bibliai igazság hirdetőit zárták ki az üdvösségből, és a református teológusok tette közé, akik a bibliai igazságot hangoztatták, ami szerint, aki bálványt imád, az önmagát zárja ki az üdvösségből? Hol van itt a „kölcsönös kiátkozás”? A Heidelbergi Káté szerzői már csak azért se „átkoztak ki” senkit az egyedül üdvözítő egyházból, mert - a római-katolikusokkal szemben - nem is tanították, hogy az ők volnának „az” egyház! Tehát, a „kölcsönös kiátkozások” kifejezés durva csúsztatás. Ismétlem, hogy a tridenti zsinat igeellenes végzései és a Káté igeszerű állításai közé nem tehető egyenlőségjel! Félre tehát azzal a hazug és félrevezető állítással, hogy mindkét fél „kiátkozta” a másikat! (Arra pedig, aki összekeveri az „átkozódás” és „kiátkozás” fogalmait - nem érdemes szót sem vesztegetni!)
A Heidelbergi Káté ezen kitétele nem felel meg a szeretet nagy parancsának...
Megint csúsztatással van dolgunk! A Káté írói arra mutattak rá, hogy a mise bálványimádás és mint bálványimádásnak büntetése - az Írás alapján - a halál, kárhozat! Kérdés: hol van itt a szeretet nagy parancsának megszegése? Ha ez a szeretet parancsának a megszegése, akkor az első szeretetlen személy, maga az élő Isten, aki kimondta, hogy „a bűn zsoldja a halál.” A bibliai igazság kimondása nem szeretetlenség! Éppen ellenkezőleg - szeretetben kell kimondani és követni az isteni igazságot, amit a Szentlélek segítségével ismertünk fel!
Sajnos - amint arra fentebb rámutattam - a posztmodern relativizmus hatására szokásba jött az, hogy ha Jézus valamely komoly tanítványa, a Biblia alapján határozottan kimondja valamire, hogy az bűn (s valóban az), vagy valakitől - annak valóságos tévelygése miatt - határozottan elhatárolódik, akkor némelyek azonnal rárontanak s „szeretetlenséggel” vádolják. Erre a vádra - aminél kevés aljasabb vád van - sok-sok mindent lehet válaszolni az Írás alapján. Itt csak néhány régi mondat megfontolását javaslom: „A szeretet háromféle: lényeges, a mely az Isten; a hitbeli, vagy a választottak szeretete; és az a költött szeretet, mely az álhitből származik. Kedvességnek és szeretetnek lényegileg magát az Istent nevezzük... A másik szeretet, gyümölcse a hitnek és ingyen való megigazulásnak, gyümölcse, jele és eredménye e választottakban lakozó Léleknek, mint 1Tim1; Róm5,8; 1Ján3,4 mondva van. A nem költött hitből származott szeretet a törvénynek vége. (Gal5, 1Kor 12.13.) A léleknek gyümölcsei pedig a szeretet, hit. Miképpen a hit Isten ajándéka, úgy a szeretet is a Krisztus érdemében való isteni kegyelemből, mint jó szőlőtőből származik a Szentlélek által. (Ján15)... A harmadik szeretet a költött és hamis, az emberek érdeméből és erejéből ered. Ez, hit nélkül bűn, szenny, rútság, halál az isten előtt. (Róm3,5; 6.14. Fil3) Ennélfogva senki nem tetszik az Istennek. Ennek bére halál és kárhozat, mivel bűn. Egyedül annak a szeretetnek van jutalma és csupán az tölti be a törvényt, amely az igazságból származik isteni kegyelem és a Szentlélek gyümölcse, hitből gerjesztetett a Szentlélek által. (Róm5; Gal5,6 1Jn 3, 4 1Tim1) Az emberek iránti álszeretetből, a világ és a gonoszok előtt igazulnak meg a képmutatók, de az Isten előtt elkárhoznak, mert ami hitből nincsen, bűn az Róm14” (Debreceni Hitvallás)
Szobateológusok problémájával állunk szemben... a probléma életidegen.
Az egyik református lelkipásztor kifejti egyházi lapunkban, hogy a zsinatunk végzése értelmében, ő és a helyi római-katolikus plébános immár nem tudnak békén együtt dolgozni „az igaz hit egységében” (!!). Képtelenek arra, hogy „együtt imádkozzunk és együtt képviseljük a világ felé Jézust!” Pedig mi „közösen akarunk imádkozni és dicsőíteni Istent, anélkül, hogy máglyára küldenénk vagy kölcsönösen kiátkoznánk egymást”. Kifejti, hogy ezt a gyakorlati közös munkát azért tartja fontosnak, mert ez fogja elindítani a „tanbeli közeledést” a két felekezet közt. Csakhogy: itt van a „skolasztikus szobateológusok” népes csapata - értsd reformátorok és római-katolikusok teológusok - által kidolgozott szőrszálhasogató tanítás az úrvacsoráról ill. oltáriszentségről...
Nos, az ökumenikus mozgalom több évtizedes története ékesen igazolja, hogy a közös munka nem teszi semmissé az áthidalhatatlan tanbeli - azaz hitbeli különbségeket! Az ilyen irányú próbálkozások zsákutcába jutottak. De, ami ennél lényegesebb: vajon a kenyér átlényegülésének problémája a „szobatudósok skolasztikus bölcselkedése”? Miközben elismerem, hogy valóban vannak kevésbé fontos dogmatikai tanítások, aközben szeretném aláhúzni, hogy a transsubstantiatio-tan és az úrvacsora-tan ma sem tartozik ezek közé! Ha valaki ismeri a római-katolikus dogmatikának az oltáriszentségre vonatkozó részét, az tudja, hogy az oltáriszentség a római felekezet kulcsfontosságú szentsége. Ehhez ragaszkodnak, mert - hitük szerint - ebben van jelen és lesz láthatóvá körükben az Egyház létalapja, központja, Jézus Krisztus ill. áldozata, amiből napról-napra élnek! Ennélfogva próbálja meg valaki „beadni” egy római-katolikus papnak azt, hogy az oltáriszentség átlényegülése vagy át nem lényegülése mellékes kérdés... Az érdeklődő olvasóknak javasolnám, hogy mélyüljenek el a jelenlegi római-katolikus egyházfőnek az oltáriszentségről írt alkotásában. („A szeretet szentsége”) Ebből is érzékelhető, hogy a mise skolasztikus teológusok szőrszálhasogató bölcselkedése, vagy nem az! De, aki a protestáns oldalt akarja megismerni, vegye a fáradságot és olvassa el teológiai műveikben az úrvacsorára vonatkozó részeket. Onnan érzékelheti, hogy ez mennyire volt „mellékes téma” a számukra! Amikor fentebb idézett ifjú kollégám az átlényegülés-nem átlényegülés témáját „szobatudósok skolasztikus bölcselkedése” kategóriába illeszti, akkor ezzel a református úrvacsora-tant a szükségtelen és haszontalan, elhanyagolható tanok kategóriájába teszi. Persze ha pl. az, amit Kálvin írt az úrvacsoráról, csak amolyan „skolasztikus bölcselkedés” lenne, akkor nem lenne érdekes. Csakhogy nem az, hanem a legtisztább exegézis és igemagyarázat! Ez pedig - tudtommal - egyházunkban még igen fontos dolog! Sőt, ez volna az egyetlen fontos dolog! (Egészen mellékesen: határozottan tiltakoznék az ellen, hogy például Kálvint vagy akár Méliuszt „skolasztikus szobatudósnak” minősítse valaki, s úgy állítsa be, mint akik az élettől teljesen elidegenedett alakok voltak, s akik csak az íróasztalfiókjuknak írtak.)
Az idők megváltoztak. A római-katolikus egyház a II. vatikáni zsinat után már nem azt tanítja a miséről, amit a középkorban. Manapság már alig-alig van némi kis különbség a mise és úrvacsora közt... így időszerűtlen a Heidelbergi Káté ítélete. Ma már nincs nagy különbség a római-katolikus mise és a református úrvacsoratan közt...
Hát, az idők megváltoztak - de: „Roma semper idem!” (Róma mindig ugyanaz!) Maguk a római-katolikus vezetők erősítették meg, hogy a II. vatikáni zsinat semmit nem változtatott lényegileg a római-katolikus dogmákon. Elég olvasgatni a zsinat végzéseit és az azóta megjelent hivatalos kiadványokat, és azokból ez egyértelműen kiderül. Így a római-katolikus mise-felfogás tartalmában semmit nem változott a tridenti zsinat óta. Formailag lehet, hogy változtattak rajta ezt-azt, de a lényeg - ugyanaz! Tehát hazug és félrevezető a fenti állítás. Csakhogy ahogy nem változott lényegileg a római-katolikus mise-tan, úgy a bibliai úrvacsoratan sem változott meg! Ezért továbbra is világok választják el egymástól a római-katolikus misét és a református úrvacsorát!
A mai reformátusság a katolikussághoz - durván megbélyegezve azt -, és nem a Szentíráshoz képest határozza meg saját identitását.
„Durva megbélyegzés” - írja az újságírónő a zsinatunk döntéséről. Következésképpen zsinatunk többsége „süllyedjen a föld alá szégyenében”, mert ők a durva megbélyegzők! Nos, a hölgy mintha elfeledkezett volna valamiről: ha az, amit a Káté mond, durva megbélyegzés, akkor az micsoda, hogy a protestánsokat századokon át eretneknek bélyegezték, aminek a legsúlyosabb következményei voltak? Az nem durva megbélyegzés, hogy hazánkban a protestánsoknak évszázadokig (!) kellett szembenézni ezzel a megbélyegzéssel és az ezzel járó nagyon húsba és vérbe vágó hátrányos megkülönböztetéssel? Ezek azonban láthatóan nem zavarják a hölgyet. Ámde a probléma nem is itt van, hanem ott, hogy „durva megbélyegzésnek” minősíti azt, amit a Biblia alapján mondtak ki a reformátorok, és amire újra rábólintott zsinatunk! „Tetszett volna megváltoztatni a miséről szóló tanokat” - akkor nem kellene ma is ugyanazt ismételni, amit az elődeink mondtak - mondhatnám. Mi ugyan nem tehetünk arról, hogy van egy felekezet, amelyik csökönyösen ragaszkodik téveszméihez! Így hát ahhoz is hadd ragaszkodjak, hogy a Heidelbergi Káté nem bélyegzett meg durván senkit, aki előbb nem bélyegezte meg durván saját magát!
Ami a másik észrevételét illeti, mely szerint mi a római-katolikussághoz képest határozzuk meg magunkat... Hát tudtommal se a Heidelbergi Káté nem ezt teszi és mi - hitvalló reformátusok - sem ezt tesszük! Mi nem attól vagyunk reformátusok, hogy nem vagyunk római-katolikusok! A mi identitásunkat nem az adja, amit nem hiszünk! Hála legyen Istennek, hogy identitásunkat a Bibliához képest igyekszünk meghatározni! Ami igazán hangsúlyos a számunkra az, amit hiszünk az Ige alapján! Hitünk és életünk identitásának meghatározója a tévedhetetlen Biblia, Isten Lelkének örök érvényű kijelentése, amit a Szentlélek segítségével értelmezhetünk helyesen - immár néhány évszázada! Soli Deo Gloria! Ennek jegyében született és ennek tanúja a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté is, amiknek nem csak a „szelleme”, hanem az azt hordozó „betűje” is fontos! A történelmi, hitvallásos reformátusság ma is az Íráshoz képest igyekszik meghatározni magát! Ezért ez egy végtelenül pozitív önmeghatározás! Igehirdetéseink és egyéb megnyilvánulásaink tanúsítják ezt! Mi arról beszélünk, amit a Biblia alapján hiszünk és elsősorban nem arról, amit nem hiszünk! Ámde e pozitív és bibliai önmeghatározás során láttuk és látjuk meg, hogy hitünk nem egyezik sem a római, sem az orthodox, se más egyéb hitekkel és tévhitekkel! Sőt, előfordul az is, hogy némelyek rákényszerítenek arra, hogy ne bibliai hitünkről beszéljünk, hanem kénytelenek legyünk világos nemet mondani zavaros téveszmékre! Nekünk azonban nem ezek a megnyilvánulásaink adják identitásunkat! Ezek a megnyilvánulásaink igei meghatározottságú identitástudatuknak csupán másodlagos folyományai!
Egy huszonegyedik századi használatú szöveget pedig helyes lett volna az ökumenikus szellem jegyében korrigálni.
Újabb érdekes ötlet... Az „ökumenikus szellem” volna a Heidelbergi Káté felülbírálatának normája? Tehát nem a római-katolicizmushoz képest kellene magunkat meghatározni, hanem a korszerű „ökumenikus szellemhez” képest? Dehát kérdem én: mi a csoda az az „ökumenikus szellem”? Valami újabban beállított abszolút norma, amihez mindenkinek igazodni kellene? A „politikai korrektség”? A „szeretetként” felbélyegzett humanista tolerancia? Vagy tán abszolút vallási és ideológiai szinkretizmus? De legyen akármi is az „ökumenikus szellem” - a Szent Lélekhez bizonyára semmi köze, merthogy ő az „igazság Lelke” és nem az igazság relativizálásának szelleme. Nos, a Heidelbergi Káté nem az a hitvallási irat, amit akármilyen „szellem” jegyében, korrigálni „helyes lett volna”! Nem lett volna az! Egyetlen egy valami van, aminek alapján „helyesen” korrigálhatnánk Káténkat: ez pedig a Biblia! De a Biblia erre nem ad okot, és a Káté sem! Az „ökumenikus szellem” alkalmatlan kritérium! Ezért ha nyomós bibliai és teológiai érvek kínálkoznak, majd helyesen korrigálhatjuk a hitvallásunk szövegét és hozzáfűzhetjük sajátos megjegyzéseinket!! Addig, amíg ilyen érvek nincsenek, addig hadd hagyjuk békén csöndben ragyogni az igei igazság fényét a hitvallásban!
Ezzel a kitétellel megbántjuk a római-katolikus testvéreket
A Heidelbergi Káté fordító bizottsága azt javasolta a Zsinatnak, hogy a 80. kérdés-felelettel kapcsolatban a következő határozatot hozza: „A Zsinat elfogadja, hogy a Heidelbergi Káté 80. kérdésére adott válaszban „és ezért kárhozatos bálványimádás" kitétel zárójelben, valamint a lábjegyzetben így jelenjen meg: „A kifejezést csak a történelmi hűség kedvéért hagytuk a szövegben. Amit a 16. században a Káté szerzői jónak láttak, azt ma már - mint római katolikus hittestvéreinket bántó kitételt - nem használjuk.” Kérdem: a régi próféták nem bántották-e meg koruk bálványimádó, szinkretista tagjait? Eddigi bibliaismeretem azt súgja, hogy bizony megbántották. De: Jézus nem bántotta meg a farizeusokat, képmutató írástudókat azzal, amit itt-ott mondott nekik? Úgy emlékszem hogy felettébb megbántotta őket! Soroljam? A misszió során az apostolok - pl. Péter Jeruzsálemben, avagy Pál Athénben - talán csak olyan igazságokat mondtak, amiket hallgatóságuk simogatásnak érzett, merthogy vallási elképzeléseikkel éppen megegyezett!? Nem! Pál nem bántotta meg azokat a tévtanítókat, akik ellen a Galata levélben felemelte a szavát? Bizony megbántotta. Vajon János apostol - aki a bibliai szeretet apostola - nem bántotta meg azokat a tévtanítókat, akik ellen oly határozottan szót emelt leveleiben? Vagy az apologéták is nem bántottak meg egy-két gnosztikust, amikor szóltak tanaik és tévhiteik ellen? Igen, lehet, hogy megbántó volt a római-katolikusoknak ez a reformátori hitvallási tétel. S lehet, hogy mi is valami olyasmit mondunk immár 450 éve, ami megbántja azokat a katolikusokat, akik nem hajlandók elszakadni tévhitüktől! Baj ez? A szeretet akkor sem tud együtt örülni a hamissággal! S ha kell - megbánt, hogy aztán az evangéliummal gyógyítson! Így tettek a reformátorok is annak idején, a puritánok és pietisták is! Egyébként saját tapasztalatból is tudom, hogy nem olyan nagy baj, ha valakit a bibliai igazsággal - szeretetből - megbántanak! Ha bűnbánatra jut, van kegyelem és van újrakezdés! Az nem szeretet, hogy valakit - arra hivatkozva, hogy nem akarjuk megbántani - nem világosítunk fel a kijelentett bibliai igazságról! Nem azért tart egyházunk ott ahol, mert nem vállaljuk fel az Ige, az evangélium „megbántó” üzenetét? Az örömhír a hitetlent megbántja, megalázza, s azután felemeli! Csakhogy manapság egyházunk széles tömegei, lelkészeinek nagyobbik része lelkileg impotens és képtelen konfrontálódni a világgal, korszellemmel! Sajnos már régen így van ez: nem mertek szembefordulni sem a racionalizmussal, sem a liberalizmussal, sem a kommunista, sem a posztmodern ideológiával! Sőt - behódoltak és behódolnak! Éppen ezért „bedarálásunk”, megítéltetésünk folytatódik! Egészen addig folytatódik, amíg nem történik változás, és meg nem térünk az Ige által jelzett útra! Vegyük tudomásul, hogy a Heidelbergi Káté szavai, vagy más, máglyára küldött vértanú hitvallók szavai - bántók voltak! Bántották is őket eleget, de szenvedésük által ragyogott fel Jézus a világ előtt! A mártírok vére lett magvetés, nem a megalkuvók és hit elárulóinak kéztördelése! S bizony később sok millióan adtak hálát Istennek a „megbántó” szavakért - melyekből lelki seb, de azután lelki gyógyulás, újjászületés és ébredés származott, nem úgy, mint a sima beszédből, a hatalomnak megalkuvó, a korszellemnek behódoló gyáva és önigazoló lelkészi csevegésből!
Befejezés
A Heidelbergi Káté ominózus kérdése s felelete ellen felhozott érvekben feltűnő, hogy nincs köztük valóban komolyan vehető bibliai és teológiai hivatkozás! Tehát bibliai és teológiai érvekkel senki nem cáfolta meg a Káté azon bibliai és teológiai állítását, hogy a bálványimádás kárhozatos bűn, s egyúttal azt sem, hogy a mise bálványimádás, következésképpen ítélete a kárhozat! Mintha a kritikusok tarsolyában nem lettek volna bibliai és teológiai érvek egy bibliai és teológiai állítással szemben! Voltak viszont a korszellem „szótárából” származó érvek bőven! Ez pedig elszomorító! Miközben a Káté teológiai irat és finoman szólva „illene” vele bibliai, teológiai érvekkel vitázni, aközben „korszerű”, szubjektív, történelmi eseményekből eredeztetett emberi érvekkel találkozhattunk. Ráadásul azok folyamatos leminősítésével, akik még a Bibliára mertek hivatkozni! Itt érzékelhettem az alapvető problémát: egyházunk - eredetileg - formális principiuma, meghatározó alapelve a sola Scriptura, vagyis „egyedül a Szentírás” elve, mely rámutat hitünk forrására és legfőbb normájára: minden hittani és erkölcsi kérdésben is, egyedül a Szentírást és annak a Szentlélektől való és az Írással összhangban álló magyarázatát fogadjuk el tekintély gyanánt. Ez azonban már nem működik. S akikben még igen, azok kritika és gyalázkodások tárgyát képezik! Nos, ez a jelenség - függetlenül attól, hogy milyen érvek hangoznak el - önmagában elkeserítő és egyházunk vezető tagjainak lelki „kórképét” híven tükrözi és a jövőt illetően semmi jóval nem kecsegtet! Míg, a Heidelbergi Káté, II. Helvét Hitvallás írói és követőik - akiket reformátusnak tartok - amit tanítottak, azt a Bibliával és annak helyes magyarázatával támasztották alá, addig mai „utódaik” erre már képtelenek! A II. Helvét Hitvallás szerzőinek nyitottságát mutatja híres mondatuk: „...az általunk itt előadottakat ... készek vagyunk...részletesebben kifejteni, sőt azoknak, akik az Isten beszédéből jobbra taníttatnának, köszönet kifejezésével engedünk is, engedelmeskedünk is az Úrban...” Hát, ezért kellett volna Bibliával a kézben, helyes igemagyarázattal, teológiai érveléssel igazolni, hogy a Heidelbergi Káté téved, igeellenes dolgot állít a nevezett kérdésben. Ki kellett volna mutatni, hogy a bálványimádás nem bűn, s mint bűn, nem kárhozatos, s azután tessék igazolni azt is, hogy az oltáriszentség nem bálvány, ennélfogva imádása nem bálványimádás, azután pedig rátérni arra, hogy ennek miért is nem következménye a kárhozat! Végül bizonyítsák, hogy mindez ma már irreleváns! Ilyen bibliai alapú értekezéseknek nyomát se láttam! Pedig elhangzott - M. Filitz hallei lelkész szájából - hogy a Heidelbergi Káté „a Szentíráson alapul, mondhatni egyfajta bibliamagyarázatos kézikönyv...” s „aki ellentmond neki, csakis a Szentírás alapján teheti.” Ennek sajnos nyomát se lehetett látni, és ez jelzi egyházunk legmélyebb betegségét! Bárcsak meggyógyulnánk ebből!
A hitvalló reformátusok nem gyűlölködésből, haragból vagy egyéb tisztátalan motívumtól indíttatva, hanem azért nem engedtek és engednek az úrvacsorával kapcsolatos meggyőződésükből, mert a római-katolikus mise-tan és a hozzá tartozó szertartások éles ellentétben állnak a Bibliával, Isten írott kijelentésével és annak helyes magyarázatával! Lehet, hogy ezt egy átlagos katolikus vagy református ember nem tudja - ami egyébként elég nagy baj - de ez ettől még így van! Vagyis maga a bibliai szöveg az, ami nem engedi meg azt az állítást, hogy Jézus az utolsó vacsorán „átlényegítette” a szent jegyeket. (Ahogy nem mondható róla, hogy ajtóvá lett, amikor azt mondta, hogy ő „az ajtó”, sem szőlőtővé nem lett, amikor azt mondta, hogy ő „az igazi szőlőtő” - úgy kenyérré és borrá sem tette magát, amikor azt mondta, hogy „ez az én testem”.) A szent jegyekről azt mondta: „vegyétek, egyétek” és nem azt, hogy „imádjátok”! Nem áldozópapokat iktatott be az utolsó vacsorán - az apostolok nem is működtek soha áldozópapokként - semmi jele a Bibliában ilyen „jelenségnek”! Minden jelenlévő számára egyértelmű volt, hogy Jézus ama utolsó vacsorán nem áldozta fel magát valóságosan, hanem csak másnap halt meg valóságosan a keresztfán! Sehol nem parancsolta azt, hogy „vértelenül kell megáldozni”, s valahányszor ez történik, mindig újra valósággal történik a kereszt áldozata, aktuális kiengesztelő áldozat gyanánt, élőkért - sőt: holtakért is. Ehelyett azt mondta, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - vagyis emlékezve a golgotai kereszten bemutatott egyszeri (!) és tökéletes (!) kereszthalálára vegyék magukhoz a kenyeret és bort a hívei! Azt sem ígérte meg sehol, hogy az átváltoztatott kenyér/ostya formájában fog valósággal (!) népe körében lakni - hanem azt mondta, hogy Lelke által lakik majd köztünk! Nem mondta, hogy anyagi alakba zártan kell majd magukhoz venni őt a híveinek, hanem arra tanított Lelke által, hogy ő valóban adja magát az embernek az úrvacsora során, mégpedig az ahhoz kapcsolódó isteni Igébe, a szereztetési igékbe vetett hit által! Így részesíti önmagában az igében hívő gyermekeit az úrvacsorázásuk során! Nem azt mondta, hogy aki magához veszi a konszekrált ostyában őt, az üdvözül, hanem azt mondta, hogy a világ végezetéig a Róla szóló örök evangéliumot kell hirdetni - amit látható formában hirdet és erősít az úrvacsora jegyeiben - mert aki abban az üzenetben hisz, az üdvözül, aki pedig abban nem hisz, az már elkárhozott! Mindebből kitűnik, hogy az igazi biblikus hit fundamentuma s tárgya nem valamely felekezet tana, hanem a Biblia! Számunkra, hitvalló reformátusok számára - ugyanúgy, ahogy a bibliai idők keresztyénei számára - ma is csak az fogadható el, amit a Biblia mond és nem az, amit valamely egyház tanít. Tehát továbbra is azt tartjuk, hogy egyetlen egyház-felekezet tana sem áll a Biblia felett. Lehet akármilyen régi az egyház és a tanítás - a Biblia felette áll és nem ő áll a Biblia felett! Miért? Mert az egyház a Bibliának köszönheti létét, azaz Isten Igéjének, s aminek létét köszönheti, annak nem áll felette soha! Bár tudom, hogy a római felekezet ezt - természetesen - nem így hiszi, mert azt gondolják, hogy az egyházuk a Biblia felett áll, ezért ez ettől még nem igaz! A Biblia nem az egyház alkotása, hanem Istené, aki felhasználta népe tagjait a Szentírás létrehozatalában, de a Biblia ettől még nem az Egyház alkotása. Az Írás betűje és tartalma - melyek elválaszthatatlanok - Isten szava, s mint ilyen élő Ige alkotta és teremti, őrzi, hordozza is egyházát a világ végéig! Innen, ti. Istenből ered a Biblia egyház feletti tekintélye! Isten szavának ezt az egyház felett álló, abszolút tekintélyét a Szent Lélek által láttuk és látjuk meg és abban Általa nyugodtunk és nyugszunk meg! Éppen ezért nem hajlunk meg soha valamely egyház-papság, pápa vélekedései előtt, különösen nem, ha azok a vélekedések csupán emberi- filozófiai képzelődések. Hiába hivatkoznak egyesek ezek régiségére. Lehet egy egyház nagyon régi és lehetnek állításai is nagyon régiek - de a régiség nem az igazság biztosítéka! Így egy régi hazugság hazugság is marad mindig, ha nem áll összhangban az Írással. Az Igén nyugvó állítás pedig igaz mindig, akkor is, ha régi, de akkor is, ha csak tegnap fedezte fel azt valaki! A lényeg, hogy nem vagyunk hajlandók elfogadni olyan egyházi tanokat, melyeknek a Bibliában semmi nyomát és alapját nem látjuk és csak a római vagy más felekezet akarja azt ránk erőszakolni - mint teszik azt a mise-tanukkal is, félrevezetve milliókat! Ezen villanásszerű megjegyzések után le kell szögeznem - akár tetszik ez valakinek, akár nem, akár ellentétben áll ez a római-katolikus tannal, akár nem - hogy sem Jézus, sem a tanítványok, se az őskeresztyén gyülekezetek nem miséztek, nem áldoztak - hanem egyszerűen úrvacsoráztak, s pontosan azt tették, amit Jézus parancsolt - nekünk pedig az a feladatunk, hogy ezt őrizzük a világ végezetéig, Jézusunk visszajöveteléig - „amíg eljövend”.
Ami a mise-tant illeti: állítjuk, hogy a keresztyénség körében századokig ismeretlen volt. Így tudták azt a teológia-történetben jártas reformátorok is, de ezt azóta sem cáfolta meg senki. Azt, hogy a szent jegyek „átlényegültek” Jézus testévé és vérévé, a lateráni zsinat - a biblikus hit folyamatos eltorzulása után - csak 1215-ben nyilvánította kötelező tantétellé. Így bárhogyan is igyekeznek elhitetni a közvéleménnyel jeles és a teológiához egyáltalán nem értő, de a római-katolikus felekezetnek vakon hívő római-katolikus értelmiségiek, hogy a keresztyénség „2000 éven keresztül” hitte és gyakorolta a misét - ez ilyen formában nem igaz! Az biztos, hogy a reformáció korában pl. az átlényegülés tana nem 1500, hanem 300 éve volt kötelező és üdvösséghez elfogadandó hittétel! Így a reformátorok egy 300 éves dogmával szakítottak - aminek igeellenessége akkor is és ma is egészen egyértelmű.
Kérem azokat a református tisztségviselőket, akik fogadalmukkal ellentétben azon ügyeskednek, hogy a bibliai megalapozottságú Heidelbergi Káté és egyéb reformátori hitvallások érvényét-jelentőségét aláássák: hagyják abba ezirányú ténykedésüket! A Magyarországi Református Egyháznak a reformáció óta deklaráltan hitbeli alapja egyedül a Szentírás és ennek a Heidelbergi Káté és II. Helvét Hitvallásban adott összefoglaló magyarázata. Ezek a mi református identitásunknak a bibliás meghatározói! Elegünk van abból, hogy állandóan résen kell lenni azokkal a „hamis atyafiakkal” szemben, akik közénk belopakodtak, és mással se foglalkoznak, mint - a reformáció szükségességét hangoztatva - közösségünk hittani és erkölcsi alapjainak aláásásával. Az volna becsületes eljárás a részükről, ha már nem értenek egyet a Bibliával és annak reformátori iratainkban lefektetett magyarázatával, hogy vonják le a konzekvenciákat s távozzanak közösségünkből! Ha maradni akarnak, hagyjanak fel bomlasztó, átprogramozó tevékenységükkel! Fontolják meg még egyszer, hogy ha már az említett Könyvre és hitvallási iratokra tették le a lelkészi vagy egyéb egyházi esküt - vajon ezt az „Istennek tett fogadást” szentnek tartják-e vagy megszegik? Annak szellemében kívánják a mai sötét időkben hirdetni az Igét vagy nem? Mint hírlik, az újrafordított Heidelbergi Kátéhoz írt tanulmányban külön szó lesz az ominózus 80. kérdés-feleletről. Már előre feltételezhető, hogy a majdani kommentátor azt fogja diplomatikusan előadni, hogy ezt a kifejezésmódot a „reformátusok” ma már miért nem tartják „szalonképesnek”, miért nem fogadják el, és miért minősítik időszerűtlennek... Nos, bárki írja majd ama kommentárt, tudhatja előre, hogy számtalan református lelkész és presbiter, valamint egyháztag sem fog egyetérteni kijelentéseivel és ezt nyilvánvalóvá is fogja tenni ország világ előtt - érzékeltetve, hogy az illető kommentátor csupán a liberális és korszellemmel megalkuvó, a világ elvárásainak zsigerből eleget tenni óhajtó, a történelmi református hittel szemben intoleráns kisebbségi egyházi réteg véleményét tolmácsolja!
Személyes vallomással hadd zárjam. A magam részéről - Isten kegyelme segítsen ebben - nem fogom elhagyni a Bibliát és az azon nyugvó hitvallásainkat, melyeket még vértanúink ezreinek vére is megpecsételt. Nekem ezek minden szavukkal és mondatukkal, egész lelkiségükkel életbevágóan fontosak! Mint hitvalló református - aki szent esküt tettem a Bibliára és hitvallásainkra - ezekhez fogom magamat tartani, mert a Lélek erre tanított és az én lelkiismeretemet is az Ige tartja fogva! „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten beszédét hirdették nektek, figyeljetek életük végére és kövessétek hitüket! Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz! Ne hagyjátok, hogy különféle idegen tanításokkal félrevezessenek!” (Zsid 13, 7-9a) „Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10, 38-39) „Csakhogy a Krisztus evangéliumához méltón viseljétek magatokat... azt halljam dolgaitok felől, hogy megálltok egy lélekben, egy érzéssel viaskodván az evangélium hitéért és meg nem félemlvén semmiben az ellenségek előtt: ami azoknak a veszedelem jele, nektek pedig az üdvösségé és ez az Istentől van.” (Fil 1, 27-28) „Légy bátor és erős!” (Józs 1,7)
Sípos Ete Zoltán
|
